Péntek este, szokásos alap péntek, semmi extra. Egy kis metál, egy kis jövésmenés, bandázás csavargás, tümmögés. Ezek voltak a terveink kedves Zé pajtásommal. Ő elindult kis társaságával metálozni a pucok néven futó vendéglátó ipari egységbe, míg én a várost jártam és össze összefutottam ismerősökkel, szóval ment a bandázás szépen. Olyan tíz óra magasságában elérkezettnek láttam az időt, hogy én is csatlakozzam a metálosokhoz. Ez számomra testi és lelki felkészülést 8is igényel, mert hát nem az életem a Punk rock. A metál, még csak csak, de hát a punkerség, az távol áll tőlem. Próbáltam természetesen az alaklomhoz illő szerelést választani, hogy annyira ne lógjak ki a tömegből. Játszós cipő, fekete naci fekete mintás pólóval. Megérkeztem a helyhez, bár nem tudtam pontosan, hová is kéne megérkeznem. De hát a metálozó emberek elvezettek a pucokhoz, még Zét is megtaláltam, szóval volt öröm és boldogság.
Elkezdtem hát nézelődni. Hajak: raszta, hosszú egyenes, hosszú göndör. Kopasz, taréjosan felállított, itt-ott felnyírt, natúr, színes és ezek kimeríthetetlen kombinációi. Punkertársaim öltözéke annyira változatos volt, hogy nem is fejteném most ki. Gondoltam én, hogy csak kitekintek a rendezvényre, és megyek haza. Aztán kedvesem Zé felvázolta az este addigi eseményeit, miszerint egy kisebb társaság belekötött a bandába, akik így autóba pattanva irányt vettek Velence felé, persze nem azért mert megfutamodtak, csak féltették vagyontárgyaik épségét. Szóval kedvesem Zét magára hagyták, hát nekem kellett vele metálkodnom. Kicsit még tümmögtünk a lokál előtt, majd megindultunk haza, hogy a Velencei éjszakát is magunkénak tudhassuk.
Megérkeztünk a klubhelyiségünkbe, csatlakoztunk a megfutamodott kis népséghez, pont jókor érkeztünk, ezt most nem részletezném. Ment szépen a dínom dánom traccsparty, feljött a szokásos téma, hogy csak kéne enni valamit. Természetesen az nem kérdés, hogy mit szeretnénk enni. Pizzát. Hawajos kivitelben. Ez nem volt vita tárgya. Ekkor kezdődtek a gondjaink. Ekkor jöttünk rá arra, hogy már éjfélt ütött az óra, és kimaradt a napunkból a 11 óra. Egyszerűen elhagytuk Zével a 11 és éjfél közötti időt. Nem tudjuk hová lett, hogy vajon hol voltunk és mit csináltunk az idő alatt. És ilyen van. Én próbáltam magamat ezen túl tenni, de hát egy olyan embernek, mint amilyen én vagyok, akinek egy nap huszonnégy órája is kevés, nagy érvágás, ha abból egyet is elhagy. Míg én ezen meditáltam Zé és pajtija nekilódultak az éjszakának, hogy szereznek vacsit. Sikerült is nekik egy idő után, ami alatt én nem tudom, mit tevékenykedtem, valószínű, hogy szundikáltam kicsit. Megérkeztek a két hawajos pizával, és Zé hozott mellé egy zacsi chipset is, mert megrémült, hogy a pajti, Tajti ott hagyta a helyen és útravalónak vett egy chipset, hogy nehogy már éhezzen, mi visszatér hozzánk. Persze nem hagyta ott, csak flash volt.
Ekkor kezdtük megbotránkoztatni a népet. Vannak olyan pillanataink Zével, mikor elzárjuk magunkat a kis világunkba, és senki és semmi nem érdekel minket. Mintha ketten egy közös burokban élnénk távol mindenkitől. Ilyenkor bárki bármit csinál, mi nem foglalkozunk vele, csak egymással, mintha más nem is létezne. Elkezdtünk enni. Pizzát chipsel. Ne röhögj, van ilyen is. Zé etetett engem. Két módja van az ilyenfajta evésnek. Vagy ráteszitek a pizára a chipset, és úgy harapjátok egyszerre, vagy harapsz egy fali pizzát, és a partnered gyors mozdulattal még megpróbál egy falat chipset a szádba tuszkolni, hogy együtt érvényesüljenek az ízek. Ki ki a neki jobban tetsző módot választhatja. Mindeközben a társaink próbáltak velünk kommunikálni, hogy úgy mégis mi a repedt répát csinálunk, aztán rájöttek, hogy ez nem az a rendezvény, ahol mi bárkivel is fogunk beszélgetni, ezért csak szájtátva figyelték, miképp eszi Zé a chipset a pizzás dobozból úgy, mintha kaméleon lenne. Nyelve ragadósságát vette segítségül ahhoz, hogy sikerüljön neki a művelet. Így próbáltuk meg túlélni a már majdnem unalomba fulladó péntek estét. Tudnánk ám normálisan is viselkedni mind a ketten, de nem akarunk. Nekünk ez így jó. Miért viselkedjünk jól, ha rosszak is lehetünk. A vérünkben van, de hát ilyen életforma is kell a földre, különben mi lenne a világgal.
