A minap nagy sietségben voltunk barátos nőmmel, Katával. Kis késésben voltam, délután négykor lett volna jelenésem és negyed hat körül, még közel sem jártam a célomhoz. Szóval siettünk, én ültem a bal egyen, azaz én vezettem, Kata, pedig a jobb egyen. Egy forgalmas fehérvári kereszteződésben be szerettem volna állni egy balra kanyarodó sávba, viszont egy busz kalézolt előttem, hogy éppen nem fértem el tőle. Aztán mégis, kicsit előrébb gurult a kedves sofőr, de biztos, hogy nem azért hogy előre engedjen pusztán jó fejségből. Hát megnéztem jól a távolságokat, és úgy éreztem, hogy beférek én oda, el is indultam hát. Szerencsétlenségemre a buszos egy pillanatra levette a lábát a fékről, és hátra gurul egy pár centit, ez azt eredményezte, hogy a balos visszapillantó tükröm egy nagy koppnás kíséretében az aszfalton landolt. Mintha mi se történt volna, mentem tovább, mikor Kata megkérdezte, hogy Te kiszálljak, és visszamenjek érte? Ja, mondom, persze ha van kedved, hát menj. Megálltam hát a hatalmas délutáni forgalomba, Kata kocsiból ki, autók között vissza, tükör a kézben, vissza, és kocsiba be. Ezek után persze minden forgalomban résztvevő és körülöttünk lévő autós és gyalogos társunk persze pislogott, mint pocok a lisztben, mert olyan módon röhögtünk, hogy ömlöttek a könnyeink. Próbáltam visító hangunkat elnyomni a rádió hangerejével, de nem ment.
Ezek után már csak jó utunk lehetett. Kata a jobb egyen próbálta úgy fogni a vissza pillantót, hogy az nekem jó legyen, de nem tudta, nem találtuk a helyes szöget. Unalmában elkezdte szemre vételezni a leszakadt alkatrészt, mikor rájött, hogy ne letörött, csak lepattant a helyéről. Kigondolta a tuti, majd ő visszarakja a következő pirosnál, vagy ha nem fér bele az időbe menet közben is. A legdurvább, hogy sikerült neki. Bár szüksége volt egy pár percre a művelethez, de sikerült.